Hol volt, hol nem volt, ott, ahol most a Feneketlen tó süppedéses mocsara terül, valamikor hatalmas vár állott. Amilyen kegyetlennek látták a várat a fáradt emberek, olyan szomorú volt az életük.

Vas Miklós, a gőgös várúr hajnaltól éjfélig hajtotta, verte őket hatalmas birtokán. Összeszedette a környék minden kovácsát, hogy olyan várat emeljenek neki, amilyen még nem volt a világon. Hét év múlva aztán elkészült a komor, rideg vár. Kegyetlen volt, zord és hideg, mint maga Vas Miklós. Az éjjelenként messzire világító ablakok mögött, a toronyszobákban a várúr próbálta megszépíteni átkos napjait. Vas Miklós vágyai hamarosan birtokán is túlnőttek. Kolta Hajnalkát akarta. Ellopta volna már százszor is a tündérszép lányt, de Gyana Géza mindannyiszor legyőzte a Vas-vár urát. A kudarcok még inkább növelték vágyát és gyűlöletét. Messze túl a Rábán Gyana az öreg pásztor, Kolta gyermekkori pajtása őrizte az állatokat a Sorok mentén Géza fiával. Ő volt a rettenthetetlen legény, aki immár háromszor dobta porba Vas Miklóst és védte meg imádott Hajnalkáját. Messze vidéken rettegett bajnok volt. Nem is merte senki Koltáék nyugalmát háborítani. Pedig ennek a rettenthetetlen vitéznek meleg emberi szíve volt. Csendes nyári estéken gyakran megpendült a koboz a vén Kolta egyetlen leánykája, tündérszép Hajnalka ablaka alatt. De a boldogság sem tart örökké.

Egyik nap a király futára jelent meg, égre emelve a véres kardot. Az öreg Kolta magához hívatta Gézát.

-Édes fiam! Mindig tudtad, úgy szeretlek, mintha saját gyermekem lennél. Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy háborúba kell menned, de nem tehetünk mást. Én már nem bírom a kardot, elfáradok a lovon. Vezesd te a csapatot. Az én csapatomat… Győzz és siess vissza.

-Percig se’ féljen, kedves Apám. Úgy megkergetjük azt az ellenséget - akár török, akár tatár -, hogy otthon is csak a kapuban állnak meg. Erre már az ősz Kolta is elmosolyodott egy kicsit.

-Így gondoltam én is, fiam. Hát akkor készüljetek.

Egész nap, egész éjjel folyt a sütés-főzés. Az asszonyok sütöttek, tarisznyálták az embereket. Még egy ital bort is raktak melléje, kedves uruknak. Sütött szegény Hajnalka is. Könnyeivel dagasztotta az omlós kalácsot.

Alighogy az ég alja pirkadni kezdett, már készen állott a csapat. Búcsúzkodott Géza is a kis kertajtóban.

-Ne félj, drága gyöngyvirágom. Elfut az a kutya ellenség, ha minket meglát. Csak te vigyázz magadra, Öreg, jó apádra, meg az asszonyokra.

-Tudom, hogy visszajössz, de ki oltalmaz meg bennünket, amíg ti távol lesztek - mondta Hajnalka könnyes szemmel. Nézd csak itt van ez a nyaklánc, édesanyám viselte. Megóv minden bajtól és rólam is üzenetet visz. Ha ez az aranyszív vérezni kezd, akkor veszélyben vagyunk.

Hosszan megölelték, megcsókolták egymást, aztán Géza felugrott fekete táltosára, a Szellőre, és a sereghez vágtatott. Az öreg Kolta a fiú oldalára kötötte rubintos kardját. A vén Gyana meg a hatalmas buzogányt, meg a két öles kopját hozta. Ezekkel győzte le a fia Vas Miklóst. Néhány pillanat múlva a könnyező anyák, feleségek, kedvesek márcsak egy szürke porfelhő után integettek. Mentek a lovasok három nap, három éjjel. Harmadnap éjjel aztán feltűntek az őrtüzek. Gáza néhány embert előre küldött nézelődni, meg hogy a király seregét megkeressék. Bizony, szomorú hírt hozott a kis csapat. Két nap óta folyt a harc és fogytán volt a magyarok ereje. A nagy túlerő ellen csak a váratlan segítség jelenthetett valamit.

-No, gyerekek, azt hiszem, kénytelenek leszünk szerenádot adni. - mondta Gyana Géza.

Miután csöndben egészen megközelítették a tábort, Géza jobbra-balra odasúgta a parancsot:

-Lóra! Adjátok tovább!

Végtelennek tűnt a pár perc, míg Gyana Géza hatalmas hangját megeresztve elindította a rohamot. De az ellenség sem ijedt meg. Néhány pillanat alatt lovon termettek és neki Kolta csapatának. Micsoda verekedés volt! Mint mikor két hatalmas hullám csap össze. Géza forgatta maga körül kardját, akár a szélkerék. Már hetedszer vágott magának utat a táboron keresztül, mikor úgy érezte, hogy valami meleg csurran végig a mellén. Hírtelen feltépte ingét, mert azt hitte, megsebesült. De nem. A Hajnalkától kapott aranyszív meleg cseppekben hullatta magából a piros vért. Géza elsápadt. De a következő percben már neki az ellenségnek. Közben már a király serege is fegyverbe állt és a közös erő, meg a rajtaütés hamar végzett.

Elült a csata, a harcosok nyugovóra tértek. Közben Gyana Gézát Szellő, ez a kedves hollófekete állat fáradhatatlanul vitte haza felé. Mire a nap lenyugodott, már feltűnt a Kolta-birtok. Hogyne tűnt volna fel, mikor a tűz messzire világított. Égett az egész. A jajveszékelést a pusztába ragadta az esti szél.Kolta serege már jó két napja lovagolhatott, mikor Vas Miklós megtudta távozásukat.

-Ki védi most a világszép Hajnalkát? - nevetett rekedten. -Messze az a híres bajnok!

Összehívatta hát valamennyi hétpróbás barátját és így szólt hozzájuk:

-Nagy dolog vár rátok. Csodálatos nap lesz ez a mai. Mennyasszonyért megyünk az öreg Koltához. Nem bánja meg, aki velem tart.

Az öreg Kolta tudta, hogy Vas Miklós meglátogatja. Összehívatta öreg barátait, hogy tanácsukat kérje. Öreg, reszkető kezek fogtak újra kardot, hogy az öreg Kolta világszép leánya becsületét megvédjék. Nehezen forgatta Kolta vén karja már a fegyvert, mégis három rablónak eresztette ki lelkét, míg Vas Miklós hátulról, gyáván le nem szúrta. A nemeszsívű Koltát követték a többiek is. Az öregek akik együtt éltek, együtt tértek meg. Gyana volt a legutolsó.

Lassan alkonyodott.

-Világot! - kiáltott Vas Miklós. - Nem találom a bejáratot a menyasszonyomhoz.

A részegek nevettek s felgyújtották a kazlakat. A zsivajra s a tűz fényére szaladt ki Kolta Hajnal. Egynesen Vas karjaiba.

-Most nem repülhetsz el, kismadár! Messze a híres szeretőd. Ha-ha-ha. Most már enyém leszel.

A lány csak sikoltani tudott, aztán összecsuklott. Vas ölébe kapta a lányt, nagy nehezen nyeregbe szállt s vágtatva megindult a dombok felé.

-Légy átkozott- sikoltotta Hajnal tehetelenül. -Süllyedjen el a föld, ahova lépsz.

A többiek lassan utolérték a gazdát.

-Lovat!- parancsolta. - Menjetek előre, készüljetek a fogadásomra.

A rablók otthon összehordatták az asszonyokat, hogy süssenek, főzzenek, készüljenek a lakodalomra. Sok könnyet látott már a vasvári domb, de ennyit még nem. Az elgyötört asszonyok siratták társukat, akit az úr rabolt. Ő meg közben már a Rábán is átgázolt. Innen már csak egy ugrás volt a Vas-vár. Hajnalka újra megátkozta, de csak öntelt nevetés volt a válasz. Lassan a várúr már a Csörnöcöt úsztatta. a kétségbeesett lány zokogva kiáltotta apját mindhiába. Vas Miklós büszkén lovagolt be a várkapun. A világszép Hajnalka hiába akart menekülni. Kétségbeesésében harmadszor is megátkozta Vas Miklóst. És csodák csodája, lassan inogni kezdett a föld. A szolgák sikoltoztak, a rablók rohangásztak, de a Vas-vár elindult már lassan, hogy leszálljon a körülötte fodrozódó ingoványba. Künn a víz már az ablakokig ért. A rabló, aki eddig olyan gúnyosan ült a nyeregben, most rémülten dobta le a lányt, s reszketve vetette magát a mocsárba. A vár pedig méltóságteljesen elhelyezkedett a feneketlen tóban, míg körülötte a tó bugyborékolva nyelte a gonoszságot. Mire a nap felkelt a vidék már csendes volt.

Messziről lovas vágtatott. A ló csupa hab. Az ember talpig por.

Gyana Géza hozta mellében a döngő fájdalmat, s egy kis aranykígyót a nyeregkápán. A tűzben tekergőzőtt az üszkös falak közt, mikor Géza odaért. A kedves Szellő most utolsó erejével hozta őket. A tó partján aztán örökre behúnyta okos szemét. Géza magára maradva leült a tó partjára és Hajnalkának énekelt, akit örökre elveszített. A kígyócska ezalatt lesiklott a tóba és egyenesen a Vas-várhoz úszott. Végigjárta a szobákat. Hajnalkát kereste. Nagyon megsajnálta a két szerelmes fiatalt. Gondolt egyet. Háromszor bukfencet vetett és daliás kígyókirállyá változott. Az ébredő leány csodálkozva nézte a rámosolygó idegent.

-Ki vagy te, hogy a tó fenekére merészkedel? Nem tudod, hogy innen élve nem jut ki senki?

-Sose félts, Hajnalka. Én vagyok a kígyókirály. Láttam, mikor elraboltak. Majdhogynem ott égtem. Még szerencse, hogy Gyana Géza magával hozott. Meg is hálálom neki, amit értem tett. Azzal kiszólt az ajtón.

-Takarítsátok kia tavat. Olyan legyen, mint a kristály. Hadd nézegesse magát benne a nap.

A kígyónép munkához látott és egy perc alatt olyan tiszta lett a tó, mint a hegyi patak.

-Nézd, kislányom, jer csak. Ott ül Gézád a parton. Hallod a dalt? Neked énekel.

- Géza!- suttigta Hajnalka.

A fiú azt hitte, csak álmodik. Amint dalolt, s ató mélyét nézte, egyszerre csak láthatóvá vált a vár s ablakában a szépséges Hajnalka. A következő pillanatban már a tóban volt. A kígyókirály elébe sietett s kézenfogva kedveséhez veztte.

-Gézám!

-Hajnalkám! Azt hittem, sose talállak meg.

Könnyezve ölelték, csókolták egymást. De még a kígyókirálynak is kijöttek a könnyei.

- Örülök, hogy boldogok vagytok. Kár, hogy nem mehettek vissaza a földre. De hát csak eltelik az idő. Megtartjuk a lakodalmatokat, aztán majd kitalálunk valamit.

Hej nem is volt még ilyen mulatság ember életében. Húzták a békák, táncoltak a kígyók. A piócák úgy berugtak, hogy tán még ma sem józanodtak ki. Másnap aztán így szólt a kígyókirály:

-Ajándékot is kellene adnom nektek. Azt gondoltam, hogy minden évben felviszem a nyakamban a kulcsot a tó tetejére, Szilveszter éjjelén. Ha valaki leakasztja, emelkedjék fel a vár s ti odafenn folytassátok boldog életeteket. Nem nagy ajándék, ki tudja, akad-e olyan bátor ember.

Azóta Hajnalka, meg Gyana Géza a feneketlen tóban élnek, s várják, hogy a földre visszatérhessenek. A kígyókirály minden Szilveszter éjjel felhozza a vár kulcsát. Azt mondják, ilyenkor akár hold süt, akár hó szakad, a tó közepén olvadni kezd a jég, fodrozódik a víz s az elsüllyedt várból kék fény árad a tóra. Aztán csendes méltósággal megjelenik a kígyókirály, nyakában a vár kulcsával. Eddig még senkinek sem sikerült elvenni tőle. De aztán éjfélt üt az óra. Újra befagy a tó, csak a tél zúg, vagy pihen hideg kegyetlenséggel a dombok lábánál.

 

- VÉGE -